Díjugratás

A díjugratás célja a ló és lovas ügyességének felmérése. Próbára teszi a ló ugrókészségét, engedelmességét, a lovas tudását. A díjugratásban részt vevő versenyzők hibapontokat kaphatnak a verseny folyamán. Két tényező játszik szerepet, az ügyesség és a gyorsaság. Az a versenyző nyer, aki a legkevesebb hibaponttal és a leggyorsabban teljesíti a feladatokat. Így a legjobban tanított ló és a legügyesebb lovas esélyesebb nyerni.

A díjugratás kialakulása a tereplovaglásra és a vadászlovaglásra vezethető vissza. A vadászatok folyamán gyakran kellett természetes akadályokon átugratni. Az erre való képesség felmérésére alakult ki a díjugratás, mint sport, főként Nyugat-Európa előkelő köreiben.

Az első nyilvános díjugrató versenyt Írország fővárosában, Dublinban rendezték meg 1864-ben. Ekkor még csak egy magasugró és egy távolugró versenyszám volt. Ez volt a díjugrató versenyek kialakulásának kezdete. Az első valódi verseny 1866-ban volt Franciaországban, de stílusában még ez is igen messze állt a mai versenyektől.

A díjugratás alapjait Frederico Caprilli olasz lovas szakember fejlesztette ki és fektette le 1890-ben. Ő fejlesztette ki azt a speciális ülésmódot, melyet előrehozott ülésnek neveznek, aminek folyamán a lovas együtt mozog a lóval ugráskor.

Ezt a változtatást már korábban Kégl Károly és Széchenyi Dénes is említette, de csak Caprilli befolyása adott alapot ennek bevezetésére. Az új módszer eredményeképpen a lovasok könnyedén leküzdötték az addig hatalmasnak számító akadályokat, megdöntötték a korábbi magassági világrekordokat.

Hazánkban csupán a ’20-as évektől vált általánossá ez az új módszer, ám innentől kezdve nagyon jó helyezéseket értek el a nemzetközi versenyeken.

A díjugratáshoz speciális felszerelések is járultak. A díjugrató pálca egy rövid, mindössze 75 cm-es pálca, mely ugrás közben nem zavarja a lovat. Továbbá az ugrónyereg, ami lehetővé teszi, hogy a lovas kissé előrébb helyezkedjen el lován, ezzel is elősegítve az egyensúlyt és a lendületet.